Vénség szerelme:
mikor feledné, hideg
zápor, elered.
Köd és fáradt napfény. A víztükör ólmosan borzong, a park sétaútjain nyálkás falevelek. Magamforma öregember jön szembe. Homlokra tolt, rátarti kalap, fekete posztó ujjas, kopott, szűk farmer, barna, gojzervarrott cipő. M. úr, látásból ismerem. Valamikor cipészműhelye volt a Körtéren. Bólintok. Ő is.
A lány futva érkezik. Tizenhat éves lehet, hosszú, fekete hajú. Fehér blúzának két szárnya a derekán csomóra kötve. Szép hasa meztelen. Talán az unoka. De nem, ahogy fordul az út, látom, betérnek a csalitosba. M. úr letolja a nadrágját, a lány előtte térdel, és szopja. Mindez elég jól látható, ősz van, a csalitos is kopaszodik.
Visszafele újból találkozunk. Néhány méterre állnak meg tőlem, búcsúzkodnak.
– Vigyázz magadra – mondja a lány és furcsa kis grimaszt vág.
– Már nem kell sokáig – válaszolja az öreg elég talányosan.
Azóta nem láttam őket.
Vers: Yosa Buson: Ősz, japán haiku
Kép: Egon Schiele: Álló akt
